A világ könyve

Jean Hani Isten mesterségei című könyvében a szellemi tekintéllyel, illetve a papi és tanítói funkcióval összefüggésben két mesterség szimbolizmusát tárgyalja: az írásét és az orvoslásét.

Az írás szakrális jellege a beszéddel való szoros kapcsolatából következik. Az utóbbi ‒ eredetét és lényegét tekintve ‒ az isteni létrendhez tartozik, minthogy nem más, mint a világot teremtő isteni Ige „erőtlenné vált formája”, az emberi állapot által kondicionált és korlátozott megnyilvánulása. Az előbbi pedig ennek a „kikristályosodása”, formába öntése és rögzítése „egy földi elemben”.

Mint ilyen, az írás és a könyv mindenekelőtt a befejezettségnek, a véglegességnek, az igazság és a tudás végső és megváltoztathatatlan formájának a szimbóluma. A keresztény ikonográfiában ezt jeleníti meg a trónon ülő megdicsőült Krisztus ábrázolása, aki bal kezében nyitott könyvet tart:

„Jól ismerjük a megdicsőült Krisztus képét, mely a templombejáratok timpanonját ékesíti: az Úr trónon ül, jobb kezével áldást ad, míg baljában nyitott könyvet tart. E kép Krisztusnak mint a végidők bírájának evokációja; a könyv az élet könyve, a liber vitæ, amelybe az emberek tetteit és a választottak neveit egyaránt feljegyezték. Máshol, a Megváltó ugyanezen mintán alapuló szokványos ikonjain, a könyv a Szentírás, mivel ez esetben az Úr tanítói szerepet tölt be.”

Ugyanakkor, ahogy arra Hani rámutat, a könyv „rendelkezik egy sokkal szélesebb körű jelentéssel is, amelynek az említettek csupán sajátos alkalmazásai”. Eszerint maga a teremtett világ is egy könyv, egyetlen hatalmas könyv, melynek „története” az idők kezdetétől az idők végezetéig tart, az összes létező „szerepel” benne, és minden betűjét, az elsőtől az utolsóig, maga Isten „írta”, pontosabban írja.

A liber mundinak, a ’világ könyvének’ ideája különösen nagy hangsúlyt kapott az iszlámban és a zsidó hagyományban, mivel „e hagyományokban a könyvet a kinyilatkoztatás legmagasabb formájának tartották, ahol azt a funkciót tölti be, amit nálunk maga Krisztus ‒ valójában azt mondhatjuk, hogy e vallásokban az Ige könyvvé, míg a keresztények számára testté lett”. A muszlim és zsidó felfogásban tehát az írás a teremtéssel, a könyv pedig a megtestesüléssel analóg. A betűk ebben az értelemben a lét alapelemei vagy esszenciális minőségei. A szavak az egyes teremtények, amelyek a betűk kombinációjából jönnek létre, „az isteni gondolat hatására”, vagy annak testet öltéseként. A muszlim misztikus, Ibn al’Arabí a következőképpen világítja meg ezt a szimbolikát:

„a világegyetem hatalmas terjedelmű könyv; az őskezdetben e könyv minden írásjelét az isteni toll ugyanazon tintával írta és rögzítette az örök írótáblára; valamennyit egyidejűleg és elválaszthatatlanul jegyezte fel; a »titkok titkába« rejtett lényegi isteni jelenségek ezért kapták a »transzcendens betűk« nevet. És ugyanezen transzcendens betűk ‒ azaz minden teremtmény ‒, miután virtuálisan tömörülve az isteni mindentudásban léteztek, az isteni lélegzettel alászállva megalkották és megformálták a megnyilvánult világegyetemet.”

Más rátekintésben az írás az isteni akarat vagy Szellem formáló aktusa, amely áthatja az anyagot. Ahogy Ibn Gabirol írja:

„Az (isteni) akarat, amely cselekszik (avégből, hogy megformálja az anyagot, azaz kivitelezze a teremtést), egy íróhoz hasonlítható; a forma, vagyis a cselekvés terméke, olyan, mint az írás, az anyag pedig, amely a szubsztrátumaként szolgál, hasonló a táblához vagy a papírhoz.”

A fenti muszlim és zsidó értelmezések lehetővé teszik, „hogy megvilágítsuk a keresztény ikonográfia és rítus egyes részleteit”, amelyek a liber mundi ideájával kapcsolatosak, és csak ennek ismeretében értelmezhetők. Hani ikonográfiai vonatkozásban két példát említ: az Alfa és Ómega betűk, illetve a „hét pecséttel lepecsételt könyv” szimbólumát.

„Először is hadd vegyük szemügyre újra a kezében könyvet tartó dicsőséges Úr ikonját. Az apokalipszis teofániájának plasztikus ábrázolása ez, amelyet különösen a könyvön gyakran előforduló A és Ω betűk idéznek fel, melyekkel Krisztus jelöli magát: »Én vagyok az Alfa és az Ómega, az első és az utolsó« (Jel 22,13), »Én vagyok az Alfa és az Ómega, a kezdet és a vég« (uo. 1,8 és 21,6). Az Úr az első, mert Ő az, aki teremt; Ő a kezdet, mindenek princípiuma, a feltétlen ható ok; és Ő az utolsó is, mert Ő az, aki a szó legtágabb értelmében ítél, vagyis aki minden dolgot végéhez vezet; és ez a vég Ő maga, az abszolút végső Ok. Ez a teremtett és a teremtő viszonyának rendjében megjelenő, első ontológiai igazság fejeződik ki a görög ábécé két szélső betűje, az A és az Ω szimbolikájában; e betűk mintha az egész ábécé összegzései, szintézisei lennének, implicit módon magukban foglalva minden közbülső betűt. A fentebb mondottak fényében könnyen érthetővé válik, hogy a betűk, beleértve a két szélsőt is, az összes létezőt szimbolizálják, melyek megannyi, az Ige által kimondott különleges, bizonyos módon betűkbe kristályosodott, és a liber mundiban vagy a liber vitæ-ben feljegyzett formát öltenek magukra.

A dicsőséges Krisztus ezen ábrázolásáról átlépünk egy, szintén az apokalipszis által inspirált másikra: melyen a Bárány fekszik a hét pecséttel ellátott könyv mellett (Jel 5,1‒8) a hegy tetején, ahonnan az élő víz négy folyama ömlik. Ez a paradicsom hegye, négy folyamával, amelyek közös forrása a világ centrumában található, ám általánosabban a világ képét is jelenti. Ez a körülmény világosan mutatja, hogy a hétpecsétes könyv ismételten a liber mundi; a pecsétek, melyeket egyedül a Bárány törhet fel, a zsidó-keresztény tradíció szerint a világ hét korszakával állnak kapcsolatban.”

E példák nemcsak teológiai-szimbológiai szempontból fontosak, hanem mert rámutatnak arra, hogy az írás (és nemkülönben az olvasás) olyan tevékenység, amely minden hétköznapisága mellett és ellenére az isteni teremtő aktivitás egy arculatát tükrözi vissza a földi élet keretei között. Amennyiben pedig ezt belátjuk, és az írást vagy az olvasást ennek tudatában gyakoroljuk, lehetőségünk nyílik arra, hogy e tevékenységeket ténylegesen „megszenteljük”, vagyis az Istenre irányuló törekvés rítusává tegyük. Máskülönben

Az idézetek forrása: Jean Hani: Isten mesterségei. Bevezetés a munka spiritualitásába. Gödöllő, 2017, Sursum Kiadó.