A munka és a szent

„A munka problémái és paradoxonjai, melyek túlságosan is nyilvánvalóak társadalmunkban, csak akkor lesznek megoldhatóak és megmagyarázhatóak, ha készen állunk arra, hogy visszatérjünk egy spirituális antropológiához, ha hajlandóak leszünk elismerni teomorfikus [istenalakú] önképünket és helyreállítani tradicionális alaptermészetünket olyan lényekként, akik birtokolják a szellem, a lélek és a test szerves egységet alkotó hármas felépítését.

Háromosztatú természetünkben az emberi mikrokozmosz mindhárom állapota úgy gondolandó el, mint amelyek életüket és világosságukat végső soron onnan kapják, ami nem teremtett és ebből következően »felette« áll a megnyilvánult életnek, ami folyamatos változás és kibontakozás. A legfelsőbb szinten a lélek spirituális képességei tükörként fejezik ki az isteni Intellektus archetipikus valóságait. A valóság eme szintjének fényében kontempláljuk szubjektivitásunk misztériumát, és végül megmagyarázhatatlannak találjuk magán az istenin belüli identitásként. A közbülső birodalomban a lélek képességei kétpólusúak; ablakként működnek, egy irányban felfelé vagy befelé tekintve, arra, ami túl van szubjektivitásunkon. Az ellenkező irányban »lefelé« vagy kifelé tekintenek, érzékeinkből származó tapasztalatainkra, hogy lokalizálják vagy »felruházzák« őket és folytonosságot biztosítsanak pszichológiai életünknek. A lélek e két irányba mutató impulzusa révén térképezzük fel valamennyi tapasztalatunk értelemmel felfogható értékét.

Végül, ha individuális életünk élő, organikus burkaként a test szubsztanciája a fizikai anyag által újul is meg, rendeltetésének és céljainak okait azonban a lélekből gyűjti. Önmagában világosságot nélkülözve, a test az anyag átalakításának fenntartó eszköze. Ám esti természete csak akkor áll összhangban az anyagi világgal, melyben él, ha képes cselekedeteit és vágyait közvetlenül kapcsolatba hozni a lét magasabb szintjeivel, melyek értelmet adnak nekik.

A munka az a legfőbb eszköz, ami által a tudat fókuszpontja az egyén szubjektivitásán »kívül« összpontosul. A munka célja egyfajta átalakító cselekedet, melyben a munkásnak lehetősége nyílik felemelkedni azon értékek és értelmek szintjére, melyek meghaladják a fizikai élet tevékenységeit. Bármely megfontolásban az átlényegülés eme lehetőségét kell mindig szem előtt tartanunk arra vonatkozóan, mi is alkotja a munka lényegét. Amikor e lehetőség nincs jelen egy cselekedet erőfeszítésében, akkor fizikai elfoglaltságunk az anyag világával nem egyéb tehernél, és pusztán oktalan eszközökké válunk az anyagi valóságok manipulálásában. Ha nem így volna, el sem tudnánk képzelni ‒ még kevésbé megtapasztalni ‒, hogy egy munka örömtelen és lélekölő lehet. Márpedig egy ilyen tapasztalat nem kevésbé lehetséges a legjobban gépesített, leghigiénikusabb ipari munkahelyen, mint a szakadatlan fizikai robotolásban. Bármennyire is fokozzuk erőfeszítésünket, és bármennyire is finomítjuk mechanikus eszközeinket az anyag formálására a termelés hajszájában, nem menekülhetünk ama paradoxontól, hogy legértelmesebb és legtökéletesebb formájában a munka belső harmóniát és egyensúlyt biztosít, akkor is, ha az eszközök viszonylag egyszerűek és közvetlenek maradnak.”

Brian Keeble: A munka és a szent. In Marco Pallis ‒ Brian Keeble ‒ Ananda K. Coomaraswamy: A cselekvő életről. Gödöllő, 2017, Sursum Kiadó /Sursum Füzetek I/, 37‒38. o.