Vox spiritualis - ajánló

Iohannes Scotus Eriugena, a kiemelkedő Karoling-kori teológus legjobban hagyományozott, kései műve a kéziratok tanúsága szerint szentbeszéd, jellegét tekintve azonban inkább egyfajta ‒ liturgikus vonatkozásokkal is bíró ‒ meditatio a jánosi prológus első tizennégy passzusáról. János evangélista, „a szellem sasmadara”, „az igazság legmagasabb szemlélésének” szimbolikus alakja, azon dolgok „ismeretére vezeti el a hívő lelkeket, amik Krisztusban örökkévalók”. Isten Fiát nem emberi oldaláról mutatja be, hanem mint Ige-Istent, az Atya örök és szakadatlanul zengő szavát, mely által minden létrejön és fennáll, s amelyben minden időfeletti módon él, „élet, és egy”. Az Ige mint egyetemes élet „az emberek világossága”, öntudatunk, alanyi létünk forrása és lényege: „én világítok bennetek, mert én vagyok az értelemmel fölfogható világnak, vagyis az értelmes és gondolkodni képes természetnek a fénye; nem ti fogtok föl engem, hanem én vagyok az, aki bennetek Lelkem által fölfogom magamat”. Az „igaz világosság”, az egyetlen valódi fény a „világban volt” (van), de „a világ, vagyis az ember” nem fogadta (fogadja) be. Akik azonban befogadják, azaz felismerik legbensőbb önmagukban és önmagukként, ugyanakkor pedig „hisznek az ő nevében”, az Atyával egylényegű isteni természetében, azoknak hatalmat ad, „hogy Isten fiaivá legyenek”. Eriugena műve az örök jelenlét, a testetöltés és újjászületés e mélységes misztériumába enged bepillantást, a kontemplatív istenismereten keresztül, mely „az Úr kebelén nyugszik”, s „miután egyszer alaposan megszemlélhette az igazság arcát, már soha vissza nem hőköl, sem meg nem téved”. A kódexek hangulatát idéző, korabeli illusztrációkkal díszített magyar kiadás az eredeti latin szöveget is tartalmazza, Édouard Jeauneau kritikai kiadása alapján.

Megjelent: Magyar Hüperión (Budapest) VI. évfolyam 2. szám (2018. tél) 247‒248. o.