Kontempláció és cselekvés



Marco Pallis A cselekvő életről című tanulmányában az emberi létezés két lényegi területét vagy dimenzióját különbözteti meg: a kontemplatív életet és a cselekvő életet. Noha az ember szellemi kibontakozásához mindkettő művelése elengedhetetlen, van közöttük „egy alapvető aránytalanság”: a kontempláció, illetve a kontemplatív tudás „felsőbbrendű a cselekvéshez képest”, amennyiben a lét intenzívebb, szabadabb és tökéletesebb fokát reprezentálja, valamint egy olyan aktivitást, amely egyfelől minden cselekvés princípiuma, másfelől a cselekvés közönséges, korlátozott és feltételekhez kötött formáit meghaladja.

A kontempláció vagy ’szemlélődés’ ebben a megközelítésben nem egy konkrét, érzékelhető dologban való passzív elmerülés, és nem is pusztán a gondolkozás vagy az értelmi belátás emelkedettebb formája. Sokkal inkább olyan folyamat, amelyben a valóság egészen más arculata tárul fel, és a tapasztalás jellege alapvetően megváltozik. A kontempláció során az ember „befelé fordul”: a megismerés aktusára és önnön megismerő-voltára koncentrálva kivonja magát „az érzékelés elkülönült tárgyaiból”, és úgyszintén kivonja magát a lelki vagy mentális szférából, a személyével vagy a külső világgal kapcsolatos gondolatok, érzések és képzetek köréből. E benső csendben, a tiszta, tárgynélküli jelenlét állapotában „érzékennyé válik” az „Ég tevékenységére”, vagy más szóval, érzékelni kezdi azt az egyetemes fényt, ami saját létének forrása, egyúttal pedig a „világ világossága”, a mindent teremtő Logosz vagy Ige. A kontempláló ebben a fényben, a szakadatlan isteni teremtés folyamatában látja a világot ‒ mint olyan valóságot, ami nem külső és Istentől elválasztott, hanem „élet Benne”.

A kontemplációban maga a szemlélő is átalakul. Ráébred arra, hogy ez az egyetemes fény és élet az ő igazi fénye és élete, úgy is mondhatjuk, alanyi létének korábban fel nem ismert lényege. A kontempláció alanya ezért voltaképpen „már” nem az ember, az emberi egyén, hanem maga a Logosz, az Értelem, amely, mint A. K. Coomaraswamy mondja, „önmagában (kath’adtén), önnön létének aktusában” van ‒ „egyedül önmagát gondolja (auton ara noei)”, „egyszerre a gondolkozás folyamata és tárgya (ho logosz to pragma kai hé noészisz)”, és ily módon „mindenné válva (panta gineszthai), azonos azzal, amit megismer”. Más szóval mindabban, amit szemlélődése tárgyává tesz, önmagát nyilvánítja vagy testesíti meg ‒ miként Isten, aki a semmiből teremti a világot, azaz semmi másból, csak Önmagából.

A kontempláció ennek megfelelően tökéletesen „szenvedélytelen” (apathész), mentes minden egyéni viszonyulástól, törekvéstől vagy érdektől. Ugyanakkor tökéletesen autonóm és beteljesült, mert nem valami másra irányul, és nem valami mástól függ, hanem bizonyossága önmagából fakad, és gyümölcsét önmagában hordozza. Nem szorul további megerősítésre, nem kell „megvalósítani” vagy a „gyakorlatba átültetni”, lévén ez „az aktivitás elképzelhető legvalóságosabb és legintenzívebb állapota, mivel megkülönböztethetetlen az Ég aktivitásától”.

Ezzel szemben a közönséges cselekvés, legyen akár mentális, akár fizikai jellegű, sohasem tökéletesen szabad és beteljesült, minthogy mindig valami másra irányul, tárgya és célja van, továbbá külső feltételek, tér- és időbeli körülmények által meghatározott, vagyis olyasmi, amit „a keletkezés vagy a természet relatív világában kell gyakorolnunk”. Végső soron a cselekvésben is ugyanaz a fény, ugyanaz a teremtő erő nyilvánul meg, mint a kontemplációban, de ezt a cselekvő közvetlenül nem ismeri fel, mert a cselekvés természetéből fakadóan figyelme kifelé irányul és a dolgokba merül. Ezért a cselekvő élet önmagában nem képes átformálni lényünket, és nem visz minket közelebb létünk forrásához. Csak azáltal nyer értelmet és létjogosultságot, hogy „eszközül szolgál ‒ pontosabban eszközül szolgálhata tudáshoz, a kontemplatív élethez való kapcsolódásra”.

Ez természetesen nem jelenti azt, hogy a cselekvés a szorosabb értelemben vett szellemi élet szempontjából lényegtelen és elhanyagolható lenne. Mint eszköz, nagyon is fontos, sőt nélkülözhetetlen. Az ember a kontempláció szinte emberfeletti állapotát csak akkor érheti el, illetve a kontemplatív tudást csak akkor tudja fenntartani és kiterjeszteni, ha élete harmonikusan rendezett és uralt, lelkülete egységes, és egész lényét áthatja a világfelettire irányuló törekvés és akarat. E benső feltételek megteremtése pedig cselekvést, tudatos és állhatatos cselekvést igényel, minden területen, beleértve a leginkább profánnak és hétköznapinak tűnő világi viszonylatokat is.

Tehát bőven van mit „tenni”. Azonban bármit is teszünk, soha nem szabad megfeledkeznünk arról, hogy

„a belső megértés képessége, a kontempláció avagy a transzcendens intellektus (...) »egyetlen szeme« kell, hogy a vezető és az uralkodó legyen, oly módon, hogy a racionális elme, az érzékek és a test tagjai a belőle eredő fényben hajtják végre közvetetten aktív feladataikat. Egyébként nincs jogunk normális emberi életről beszélni…”

Az idézetek forrása: Marco Pallis – Brian Keeble – Ananda K. Coomaraswamy: A cselekvő életről. Gödöllő, 2017, Sursum Kiadó /Sursum Füzetek I/.

  • Facebook - White Circle