Jean Hani Isten mesterségei című könyvében a szellemi tekintéllyel, illetve a papi és tanítói funkcióval összefüggésben két mesterség szimbolizmusát tárgyalja: az írásét és az orvoslásét.
Az írás szakrális jellege a beszéddel való szoros kapcsolatából következik. Az utóbbi ‒ eredetét és lényegét tekintve ‒ az isteni létrendhez tartozik, minthogy nem más, mint a világot teremtő isteni Ige „erőtlenné vált formája”, az emberi állapot által kondicionált és korlátozott megnyilvánulása. Az előbbi pedig ennek a „kikristályosodása”, formába öntése és rögzítése „egy földi elemben”.
Mint ilyen, az írás és a könyv mindenekelőtt a befejezettségnek, a véglegességnek, az igazság és a tudás végső és megváltoztathatatlan formájának a szimbóluma. A keresztény ikonográfiában ezt jeleníti meg a trónon ülő megdicsőült Krisztus ábrázolása, aki bal kezében nyitott könyvet tart:
„Jól ismerjük a megdicsőült Krisztus képét, mely a templombejáratok timpanonját ékesíti: az Úr trónon ül, jobb kezével áldást ad, míg baljában nyitott könyvet tart. E kép Krisztusnak mint a végidők bírájának evokációja; a könyv az élet könyve, a liber vitæ, amelybe az emberek tetteit és a választottak neveit egyaránt feljegyezték. Máshol, a Megváltó ugyanezen mintán alapuló szokványos ikonjain, a könyv a Szentírás, mivel ez esetben az Úr tanítói szerepet tölt be.”
Ugyanakkor, ahogy arra Hani rámutat, a könyv „rendelkezik egy sokkal szélesebb körű jelentéssel is, amelynek az említettek csupán sajátos alkalmazásai”. Eszerint maga a teremtett világ is egy könyv, egyetlen hatalmas könyv, melynek „története” az idők kezdetétől az idők végezetéig tart, az összes létező „szerepel” benne, és minden betűjét, az elsőtől az utolsóig, maga Isten „írta”, pontosabban írja.
A liber mundinak, a ’világ könyvének’ ideája különösen nagy hangsúlyt kapott az iszlámban és a zsidó hagyományban, mivel „e hagyományokban a könyvet a kinyilatkoztatás legmagasabb formájának tartották, ahol azt a funkciót tölti be, amit nálunk maga Krisztus ‒ valójában azt mondhatjuk, hogy e vallásokban az Ige könyvvé, míg a keresztények számára testté lett”. A muszlim és zsidó felfogásban tehát az írás a teremtéssel, a könyv pedig a megtestesüléssel analóg. A betűk ebben az értelemben a lét alapelemei vagy esszenciális minőségei. A szavak az egyes teremtények, amelyek a betűk kombinációjából jönnek létre, „az isteni gondolat hatására”, vagy annak testet öltéseként. A muszlim misztikus, Ibn al’Arabí a következőképpen világítja meg ezt a szimbolikát:
„a világegyetem hatalmas terjedelmű könyv; az őskezdetben e könyv minden írásjelét az isteni toll ugyanazon tintával írta és rögzítette az örök írótáblára; valamennyit egyidejűleg és elválaszthatatlanul jegyezte fel; a »titkok titkába« rejtett lényegi isteni jelenségek ezért kapták a »transzcendens betűk« nevet. És ugyanezen transzcendens betűk ‒ azaz minden teremtmény ‒, miután virtuálisan tömörülve az isteni mindentudásban léteztek, az isteni lélegzettel alászállva megalkották és megformálták a megnyilvánult világegyetemet.”
Más rátekintésben az írás az isteni akarat vagy Szellem formáló aktusa, amely áthatja az anyagot. Ahogy Ibn Gabirol írja:
„Az (isteni) akarat, amely cselekszik (avégből, hogy megformálja az anyagot, azaz kivitelezze a teremtést), egy íróhoz hasonlítható; a forma, vagyis a cselekvés terméke, olyan, mint az írás, az anyag pedig, amely a szubsztrátumaként szolgál, hasonló a táblához vagy a papírhoz.”
A fenti muszlim és zsidó értelmezések lehetővé teszik, „hogy megvilágítsuk a keresztény ikonográfia és rítus egyes részleteit”, amelyek a liber mundi ideájával kapcsolatosak, és csak ennek ismeretében értelmezhetők. Hani ikonográfiai vonatkozásban két példát említ: az Alfa és Ómega betűk, illetve a „hét pecséttel lepecsételt könyv” szimbólumát.
„Először is hadd vegyük szemügyre újra a kezében könyvet tartó dicsőséges Úr ikonját. Az apokalipszis teofániájának plasztikus ábrázolása ez, amelyet különösen a könyvön gyakran előforduló A és Ω betűk idéznek fel, melyekkel Krisztus jelöli magát: »Én vagyok az Alfa és az Ómega, az első és az utolsó« (Jel 22,13), »Én vagyok az Alfa és az Ómega, a kezdet és a vég« (uo. 1,8 és 21,6). Az Úr az első, mert Ő az, aki teremt; Ő a kezdet, mindenek princípiuma, a feltétlen ható ok; és Ő az utolsó is, mert Ő az, aki a szó legtágabb értelmében ítél, vagyis aki minden dolgot végéhez vezet; és ez a vég Ő maga, az abszolút végső Ok. Ez a teremtett és a teremtő viszonyának rendjében megjelenő, első ontológiai igazság fejeződik ki a görög ábécé két szélső betűje, az A és az Ω szimbolikájában; e betűk mintha az egész ábécé összegzései, szintézisei lennének, implicit módon magukban foglalva minden közbülső betűt. A fentebb mondottak fényében könnyen érthetővé válik, hogy a betűk, beleértve a két szélsőt is, az összes létezőt szimbolizálják, melyek megannyi, az Ige által kimondott különleges, bizonyos módon betűkbe kristályosodott, és a liber mundiban vagy a liber vitæ-ben feljegyzett formát öltenek magukra.
A dicsőséges Krisztus ezen ábrázolásáról átlépünk egy, szintén az apokalipszis által inspirált másikra: melyen a Bárány fekszik a hét pecséttel ellátott könyv mellett (Jel 5,1‒8) a hegy tetején, ahonnan az élő víz négy folyama ömlik. Ez a paradicsom hegye, négy folyamával, amelyek közös forrása a világ centrumában található, ám általánosabban a világ képét is jelenti. Ez a körülmény világosan mutatja, hogy a hétpecsétes könyv ismételten a liber mundi; a pecsétek, melyeket egyedül a Bárány törhet fel, a zsidó-keresztény tradíció szerint a világ hét korszakával állnak kapcsolatban.”
E példák nemcsak teológiai-szimbológiai szempontból fontosak, hanem mert rámutatnak arra, hogy az írás (és nemkülönben az olvasás) olyan tevékenység, amely minden hétköznapisága mellett és ellenére az isteni teremtő aktivitás egy arculatát tükrözi vissza a földi élet keretei között. Amennyiben pedig ezt belátjuk, és az írást vagy az olvasást ennek tudatában gyakoroljuk, lehetőségünk nyílik arra, hogy e tevékenységeket ténylegesen „megszenteljük”, vagyis az Istenre irányuló törekvés rítusává tegyük. Máskülönben
Az idézetek forrása: Jean Hani: Isten mesterségei. Bevezetés a munka spiritualitásába. Gödöllő, 2017, Sursum Kiadó.
Marco Pallis A cselekvő életről című tanulmányában az emberi létezés két lényegi területét vagy dimenzióját különbözteti meg: a kontemplatív életet és a cselekvő életet. Noha az ember szellemi kibontakozásához mindkettő művelése elengedhetetlen, van közöttük „egy alapvető aránytalanság”: a kontempláció, illetve a kontemplatív tudás „felsőbbrendű a cselekvéshez képest”, amennyiben a lét intenzívebb, szabadabb és tökéletesebb fokát reprezentálja, valamint egy olyan aktivitást, amely egyfelől minden cselekvés princípiuma, másfelől a cselekvés közönséges, korlátozott és feltételekhez kötött formáit meghaladja.
A kontempláció vagy ’szemlélődés’ ebben a megközelítésben nem egy konkrét, érzékelhető dologban való passzív elmerülés, és nem is pusztán a gondolkozás vagy az értelmi belátás emelkedettebb formája. Sokkal inkább olyan folyamat, amelyben a valóság egészen más arculata tárul fel, és a tapasztalás jellege alapvetően megváltozik. A kontempláció során az ember „befelé fordul”: a megismerés aktusára és önnön megismerő-voltára koncentrálva kivonja magát „az érzékelés elkülönült tárgyaiból”, és úgyszintén kivonja magát a lelki vagy mentális szférából, a személyével vagy a külső világgal kapcsolatos gondolatok, érzések és képzetek köréből. E benső csendben, a tiszta, tárgynélküli jelenlét állapotában „érzékennyé válik” az „Ég tevékenységére”, vagy más szóval, érzékelni kezdi azt az egyetemes fényt, ami saját létének forrása, egyúttal pedig a „világ világossága”, a mindent teremtő Logosz vagy Ige. A kontempláló ebben a fényben, a szakadatlan isteni teremtés folyamatában látja a világot ‒ mint olyan valóságot, ami nem külső és Istentől elválasztott, hanem „élet Benne”.
A kontemplációban maga a szemlélő is átalakul. Ráébred arra, hogy ez az egyetemes fény és élet az ő igazi fénye és élete, úgy is mondhatjuk, alanyi létének korábban fel nem ismert lényege. A kontempláció alanya ezért voltaképpen „már” nem az ember, az emberi egyén, hanem maga a Logosz, az Értelem, amely, mint A. K. Coomaraswamy mondja, „önmagában (kath’adtén), önnön létének aktusában” van ‒ „egyedül önmagát gondolja (auton ara noei)”, „egyszerre a gondolkozás folyamata és tárgya (ho logosz to pragma kai hé noészisz)”, és ily módon „mindenné válva (panta gineszthai), azonos azzal, amit megismer”. Más szóval mindabban, amit szemlélődése tárgyává tesz, önmagát nyilvánítja vagy testesíti meg ‒ miként Isten, aki a semmiből teremti a világot, azaz semmi másból, csak Önmagából.
A kontempláció ennek megfelelően tökéletesen „szenvedélytelen” (apathész), mentes minden egyéni viszonyulástól, törekvéstől vagy érdektől. Ugyanakkor tökéletesen autonóm és beteljesült, mert nem valami másra irányul, és nem valami mástól függ, hanem bizonyossága önmagából fakad, és gyümölcsét önmagában hordozza. Nem szorul további megerősítésre, nem kell „megvalósítani” vagy a „gyakorlatba átültetni”, lévén ez „az aktivitás elképzelhető legvalóságosabb és legintenzívebb állapota, mivel megkülönböztethetetlen az Ég aktivitásától”.
Ezzel szemben a közönséges cselekvés, legyen akár mentális, akár fizikai jellegű, sohasem tökéletesen szabad és beteljesült, minthogy mindig valami másra irányul, tárgya és célja van, továbbá külső feltételek, tér- és időbeli körülmények által meghatározott, vagyis olyasmi, amit „a keletkezés vagy a természet relatív világában kell gyakorolnunk”. Végső soron a cselekvésben is ugyanaz a fény, ugyanaz a teremtő erő nyilvánul meg, mint a kontemplációban, de ezt a cselekvő közvetlenül nem ismeri fel, mert a cselekvés természetéből fakadóan figyelme kifelé irányul és a dolgokba merül. Ezért a cselekvő élet önmagában nem képes átformálni lényünket, és nem visz minket közelebb létünk forrásához. Csak azáltal nyer értelmet és létjogosultságot, hogy „eszközül szolgál ‒ pontosabban eszközül szolgálhat ‒ a tudáshoz, a kontemplatív élethez való kapcsolódásra”.
Ez természetesen nem jelenti azt, hogy a cselekvés a szorosabb értelemben vett szellemi élet szempontjából lényegtelen és elhanyagolható lenne. Mint eszköz, nagyon is fontos, sőt nélkülözhetetlen. Az ember a kontempláció szinte emberfeletti állapotát csak akkor érheti el, illetve a kontemplatív tudást csak akkor tudja fenntartani és kiterjeszteni, ha élete harmonikusan rendezett és uralt, lelkülete egységes, és egész lényét áthatja a világfelettire irányuló törekvés és akarat. E benső feltételek megteremtése pedig cselekvést, tudatos és állhatatos cselekvést igényel, minden területen, beleértve a leginkább profánnak és hétköznapinak tűnő világi viszonylatokat is.
Tehát bőven van mit „tenni”. Azonban bármit is teszünk, soha nem szabad megfeledkeznünk arról, hogy
„a belső megértés képessége, a kontempláció avagy a transzcendens intellektus (...) »egyetlen szeme« kell, hogy a vezető és az uralkodó legyen, oly módon, hogy a racionális elme, az érzékek és a test tagjai a belőle eredő fényben hajtják végre közvetetten aktív feladataikat. Egyébként nincs jogunk normális emberi életről beszélni…”
Az idézetek forrása: Marco Pallis – Brian Keeble – Ananda K. Coomaraswamy: A cselekvő életről. Gödöllő, 2017, Sursum Kiadó /Sursum Füzetek I/.
„Eredetét tekintve minden nyelv szakrális, mert alkotóeleme, a beszéd vagy szó csupán erőtlenné vált formája a primordiális beszédnek, az isteni Igének, mely a teremtő aktus közvetlen forrása: „És Isten szólt: »Legyen világosság!«” (Ter 1,3); továbbá „Kezdetben volt az Ige” (Jn 1,1). Amint írva vagyon, a nyelvek alapvető szentségéből adódóan „minden hiábavaló szóért” számot kell majd adnunk; bármely hiábavaló beszéd valójában némiképp egyenértékű „Isten nevének (mint az esszenciális Igének) hiábavaló említésével”. A beszéd megszenteltsége természetesen kiterjed az írásra is, amely a ‒ természeténél fogva éteri ‒ hang rögzítése, és mintha annak kikristályosodása lenne egy földi elemben. Az írásban használt betűk eredetileg minden esetben a hieroglifákból származnak, azaz szakrális szimbolikus írásjelekből, melyek a dolgok lényegét megnevező különböző „szavak” tárházai. Ezért a betűkkel való bánásmód, avagy az írás művészete, a tanítói funkcióhoz hasonlóan olyan mesterség, mely közvetlen kapcsolatban áll a szenttel, annál is inkább, mert maga az irodalom eredetileg mindig szakrális.”
(A könyv kedvezményes áron megrendelhető a kiadótól. Részletek: www.sursum.hu/megrendeles)